Padlót fogni az élet bizonyos pontjain szinte elkerülhetetlen. Aztán zajlik az élet és pörögsz mint állat, a léted a tét, és nem gondolkodsz csak cselekszel. Ösztönösen. Sokszor csak utólag fogod fel, hogy bakker az a padlófogás mennyire durva is volt, hogy az arcodon a bőr vörösre pirult, hogy térded és könyököd véresre horzsolódott és hogy mennyi mindent megváltoztatott. A padlófogás. Benned. Körülötted.
Lelked ki és be volt fordítva mint valami foltozni való kabátbélés és új formája még csak most ismerkedik a való világgal. Egy számára új világgal. Mert ez a lélek, ebbe a formába még soha nem létezett, mint ahogy a világ is körülötte teljesen más. Olyan mint egy újszülött. Tiszta. Erőteljes. Bölcs. És sebezhető!
Azt hiszem minden nagy változás kezdetén, az újrakezdésbe az egyik legnagyobb kihívás megbírkozni saját sebezhetőségünk tudatával. Soha azelött nem voltunk tisztába azzal mennyire törékenyek vagyunk, soha nem vettük ennyire komolyan lelkünk, szívünk jelzéseit. Soha elötte nem akartuk annyira hogy akarjanak! Olyannak amilyenek vagyunk! Mert soha elötte nem voltunk annyira biztosak mint most, hogy kik is vagyunk. És ha már annyi szenvedésbe tellett megismerni önmagunkat, akkor a legkevesebb amit szeretnénk hogy akarjanak. Szeretni. Ilyennek. Vállalni. Akármilyennek. Minket. Szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül.
Anna Konya Abstract Art 