Ott van. Most is..és hagyod…hogy történjen aaa….nem is tudod mi?
Hogy szinte soha nem volt pontos képed arról ami történik, csak annyit tudtál hogy érzed, nagyon van valami és valahogy nem kerek. A történet. Hogy sántít valami, de rohadtul, és nem tudod hogy mi? Hogy hiányzik egy szelet, a tortából. Hogy újra meg újra eltávolodsz a dologtól, olyan messze mész amennyire csak tudsz, mert a józan ész azt diktálja. Eltávolodsz, remélve hogy tiszábban látsz. És csinálod a dolgod, mosolyogsz, terveket szősz, teszel-veszel, összezuhansz, elesel, és felállsz, és jól van minden úgy ahogy van.
Aztán van egy pont …éjjel egykor…hogy azon kapod magad hogy gondolatba máshol jársz. Ismét. Basszus, hogy még mindig!! Agyad épp diát vetít a szívednek, és a lelkednek és az összes sejtednek. És persze, tudod hogy van amit jobb nem tudni, és van amit jobb nem akarni, van amit jobb nem szeretni, csak egyszerűen haladni tovább. Tudod hogy erős vagy és jó vagy meg bla..bla..bla. És persze hogy megértesz, sokmindent, sokmindenkit. Azt is érted miért nem beszélsz valamiről. Nem beszélsz soha. És igyekszel. Elfogadni. Mindenkire gondolni. Tekintettel lenni.
Aztán ott van az az izé, a megérzés, az Érzés, ami piszkál…ami meglepően akaratos, és lássuk be…hogy kitartó, és ami nem hagyja hogy csak úgy elfeledd, letedd, eltedd, hátra hagyd. És újra meg újra arra késztet hogy jelen maradj, visszakanyarodj, visszamennj, ismét kérdezz, ismét jelezd, ismét akard! És ismét hagynád hogy történjen, még egy lépés…újra meg újra. Közelebb. Majd legközelebb. Még közelebb. Egyszercsak kerek lesz. És tiszta lesz. A történet.
Anna Konya Abstract Art 