Vihar

Álmosan. Pislogod ki a csipát szemedből. Hajnal van, minden békés, friss és tiszta. Most már az. Éjjel más volt. Vihar tombot, haragosan. Csak úgy süvített a szél, csattant a mennydörgés mint az ostor. Csak úgy szórta szét lenyügöző haragját. És lásd be..hogy mélyen legbelül, tetszett. Az ereje. A szenvedélye. A féktelensége. Félelmetessége.
Kicsit irigykedtél is. Hogy van mersze…szabadon haragosnak lenni. Megélni, szikrákat szórni, mennydörögni, fájdalmát a világ arcába űvölteni, és aztán megnyugodni. Elengedni.  Megkönnyebbülten tovább menni.
Nem jófej ám. Ha fáj, akkor nem. Nincs tekintettel, faágra, csorgadozó patakra, háztetőre, búzamezőre, tiszteletteljes létedre.
Nem csöndes. Ha fáj, akkor kimondja. Nem nyeli vissza könnyeit. Jó hangosan arcodba űvölti azt hogy most rossz vagy.
Nem vak ő.  És ha fáj, akkor megmutatja sebeit, hogy lásd készakarva milyen mély sebeket vágtál.
Jól hall ám. Minden mondatod, szavad, hanglejtésed és csended ott van benne, jó mélyen. És ha nem is kéred füledbe süvíti, mindazt amiben oly nagyokat tévedsz.
És te csak nézed. Lenyűgőzve. És kicsit irigykedsz. Kimondatlan haragod bágyadt mosoly mögé rejted. Kényelmed melegébe pihegsz. És visszanyeled. Ismét. Mindig. Álmosan. Behódolva.

Advertisement