Egészen

Álltál már meg szoba közepén? Háttal a tükörnek szembenézve önmagaddal? A rohanás közepedte, volt már hogy megtorpantál? Egy szössznyi időre megkeresni magadat? Mintha poros pince kacatai között elrejtve keresnéd… Csak úgy…hogy tudd odabennt legmélyen, bizony, ott vagy még. És csak egy pillanatra megöleled önmagad, lehunyt szemmel ízleled mindazt aki vagy. Átjárja minden sejted az érzés, ami már-már remény…. “nemsokára” ígéred ismét és…. és mész, mész is mint a szélvész. Teszel veszel, örülsz, borulsz …és odabent, magadban legbelül tudod.. hogy vár valaki. Türelmesen. Hogy néhanapján meg-meg állj és ismét megöleld…ismét megígérd… hogy aztán ismét félretedd…hogy majd legközelebb…majd tényleg megtedd…hogy nem rejted el, magadhoz öleled jóó szorosan … soha többé el ne szakadjon tőled…és ki mered vinni őt a napra. Bátran mosolyogva. Megmutatni önmagadat úgy egészen, pincéből előhozott részeddel együtt…nem csonkán, nem sután. Egészen.

Advertisement