Nem mindig figyel az ember arra amit ösztönösen megérez. Mert siet vagy kényelmesebb, néha meg egyszerűen struccpolitika. Az is sokszor bejátszik hogy, jobb nem tudomást venni.. De attól még meg szoktuk érezni. A hazugságot. Van az a fura érzés, ami végigfut a hátadon, és arra késztet hogy mély levegőt vegyél és kihúzd magad. És tudod. Aztán mégis megesik…hogy hagyod…folyni. Meg lefuttatsz magadba millió verziót a hogyan is kéne másképp reagálni. Meg lássuk be…néha annyira de annyira szeretnéd igaznak hinni…a valótlant.
Van ami felett jobb szemet hunyni. Ártalmatlan, nem életbevágó dolgokban. Aztán egyszercsak leülni, nyugiba elbeszélgetni, és rendezni a sorokat. Csak úgy…miheztartás végett, megtisztítani a lapokat, tudva azt hogy a hazugság nem más mint tiszteletlenség, minden irányba. Hogy a humbuk, a gurítás, az éretlen ember legelső eszköze, és megtanulni azt hogy mennyire felesleges, értelmetlen agresszió.
Megesik hogy passzivan hagyjuk. Megvan rá mindig az ok hogy miért hagyjuk. Néha azért mert nem állunk készen egy konfliktusra, néha azért mert megvárjuk hogy meddig, hogyan…mikor jön el az ideje. Az igazságnak. Mert mindig eljön. És kell az igyekezet, megérteni, és kell az igyekezet elfogadni, hogy annyi választási lehetőség közül miért nem az egyenes út, a tiszta szó és nem a tisztelet volt akkor éppen porondon. És kivárod.
Hogy szemedbe nézzen!
Anna Konya Abstract Art 