Szem lecsuk, paplan alá bekuckóz…esti imát elrebeg…ez a nap már elfele…mereng. És bekúsznak…az emlékek.
Rohanás…meló utáni pillanatok. Mindenki izgatott. Kicsit azért zavarodott. Itt van..érkezik…hát nem nagyszerű? Mit mond? Mi az hogy porszem van? Milyen gépezetben? Évek teltek…nagy csendben…aztán itt van….hát nem érted??
Igen…értem..de most eszednél légy!! Itt már nagy a tét…Ne nézd meg…jobb lesz neked…hidd el…jót akarok neked…Oké …ja, igazad van, értem. Értem?? Rohanás van, nincs idő…különös illatok, gyors felvonó, zöld takaró, lábon zizegő zacskó. Hallásod mintha szűrőt kapott volna…fejed zúg…beszélnek hozzád…szíved már most darabokban. Nem kéne ezt csinálnod! Látod! Tudod hogy ez kurvára el lett szúrva. Haragos. Akkora “Nem” villog szemeibe mint utcai neonfények…Érzed ezt már rég nem te irányítod…nincs ahogy megállítod.
És nem tudod ettől kissebbre hogy zsugorodhat még szíved… nem tudod hova jobban elrejteni! Mindtől? Kitől? Üres szoba…minden steril, nagy a csend…léptem itt elvész. Hangok, infók, kérdések, döbbenetes válaszok….mit sem tudom már hogy hol vagyok, s ki vagyok! Csak egy batyú…semmi több…újbegyének lenyomata mint billog a végtelenen. Tudtad… a percekkel azelőtti “ne nézd meg” érvényét vesztette…mi az hogy Ne?…és érinthetem! Beindulsz…mint egy jól irányított gépezet, ősi ösztön mellett mit számít az, hogy értelem? És ott állsz. Steril a szoba. Hangok szűrődnek tompa agyadhoz…és karodban tartod. Tarthatod. És tudod hogy elcseszted…mert hallod a hangot érzékeled a nyomást…és tudod hagyni fogod… hogy szívedet szétüsse a kalapács.
Tendzin Gyaco, a 14-ik Dalai Láma mondta hogy “nem megkapni azt, amit kívánsz, néha csodálatos szerencse.”
És ja. Akárhányszor észérvek szerinti helyes döntést hoztál…a szíved annyiszor loccsantotta szét egy kalapacs.
Bocsánatot kérek.
Anna Konya Abstract Art 