Lassan megszeretem…lépéseim hangját, ahogy elhagyom a táncparkettet… Most nincs erőm táncolni a múlt zenéjének tangóját…Érted? Nem? De. Érzed! Tudod.
Feladom. Feladom? A táncot? Ismerem magam…hogy tudjam hogy nem. Hogy talán mégsem. Csak. Csak most kis időre megpihenek. Szünet….ismét. Most símán beengedlek. Beengedlek a színfalak mögé….röpke szünetre elengedni a feszülést. Elengedni a játékot… nem táncolni …nem szólni….nem félni…nem gondolkodni…nem két rész lenni…nem okos és még okosabb…nem félős és gyáva…nem ártatlan és bűnös…nem álarc és csalfa…nem jószívű és kőszívű…nem gyenge és erős…nem óvatos és vakmerő…nem nyugalom és ősrobbanás.
Nem játék. Nem múlt. Nem jövő.
Most és Itt. Egy Te, egy Én. Egy. Meztelen lelkek ősi tűztánca. A mában.
Csak most… kis időre…hagyd el velem a táncparkettet. Belépni a színfal békésebb oldalára. Megadásra.
Anna Konya Abstract Art 