Vállalom…nem vagyok “abból” a kemény fából faragva. Nem úgy és nem abban a formában ahogyan a mai világ azt megkívánja. Inkább az a fajta, amibe ha villám csap….perzselt sebén új hajtás fakad. Nem kérek elnézést lágyan körülölelő szeretetemért, amíg látom, érzem éheznek rá kiknek adom én. És elveszik. A cseppeket. Erős páncélzatuk résein írként csepegtetem beléjük a lelkem. Érzem….tudom nem lenne jó ha mindezt én is elrejtem. Tőlük…akik hangtalanul szeretnek. És ilyennek szeretnek engem! Nem kérek elnezést azért aki vagyok. Távolságban élek, nyüzsgő élettől elzárva és mégis sokkal nyitottabban mint azt más félelem nélkül vállalná. Ti meg odakint rohantok, mindenetek megosztva…lelketek súlyos lakat alatt tartva. Értem. És megértem. Vagyok…ami és mást nem kell tenned mint megvédened. Hogy ne kérgesedjek. Szerethessek. Szerethesselek. Hagyj meg ilyennek!
Anna Konya Abstract Art 