Azt hiszem Müller Péternél ovastam hogy “akit megcsap a múlandóság szele, rájön, milyen csoda élni. Az “Emlékezz a halálra!”mondás nem fenyegetést jelent, hanem azt, hogy szüntelenül tartsd ajándéknak az életedet – mert minden nap ünnepnap!” Nyüzsgő város csendes parkja. Emberek. Padon ülsz…idegen szófoszlányok távoliaknak hatnak. Nézed az embereket….arcok, történetek, múlt és jelen egybemosódva. Ülsz és megengeded magadnak hogy merengj, gondolatban magadhoz ölelsz mindent amit és akit szeretsz és elengeded…mindenki legyen boldog…a maga módján, ahogy lehet. Nincs kit megmentened…nem kell mást mentened. A világ úgy forog hogy nem kell hozzá egy darabka…belőled. Elveszett. Valahol a harctéren, a gyógyulás folyamán elcsendesedett benned a ragaszkodás mindahhoz ami másoknak az “életet” jelenti. Pénz, hatalom, luxus és élvezet… lételem? Élelem? Éhezem! Karolj magadhoz, lásd, mennyire páncél nélküli lettem. Messze az otthont jelentő várostól…az emberektől, az illatoktól…nem vagy más mint békés vihar, és esdeklő nyugalom. Hatalmas fa résein átbúvó napsugarak játéka arcodra mosolyt csal, 9.58-at mutat az óra…és dobog a szíved …életben vagy bármire képes vagy ❤
Élek! Mosolygok! Dobog a szívem. Érzem. Vagyok. Most. Itt. ❤
Anna Konya Abstract Art 