Két éve írtam ezeket a sorokat…most feldobta a face az emlékek között:
“Szinte nevetve nézted végig hogyan ázik el lábadon a cipő és kúszik feljebb a víz…míg végül már nem is védekezel….minek ide esernyő?….örülsz hogy elérted a vonatot …. és olvasol …híreket…merénylet volt….ismét…gyerekek 😦 meghalt Roger Moore, legenda volt…. tele a vonat… mindenki pötyög, nyomkod valamit….jómagam is… ugye-ugye..és bosszankodsz hogy a könyv amit olvastál épp akkor ért véget mikor robbant az egész történet…folytatás majd júliusba, akkor jelenik meg…ehhh…ennyi bosszúságot mi? Miközbe más épp a gyerekét gyászolja ….és azon gondolkodsz vajon mit pötyögtél utsora, valami szépet?szeretetet?mondtad-e ma Neki hogy szereted?és Nekik?hogy hiányoznak?hogy mit számít a kva rossz jegy örülök hogy épségben itthon vagy?reggelre egy szépet mosolygósat?éjjelre egy szép álmosat?megtetted-e a rohanósba hogy nem felejted el a jövő mily bizonytalan?és csókot most akarj adni, mosolyt most akarj fakasztani, a Most az a törékeny Most….”
Anna Konya Abstract Art 