Péntek 13. Márciust írunk. Tirana.
Hétfő óta egyre szigorodóbb intézkedések melynek lényege a szabadság és szabad mozgás korlátozása egy járvány megfékezésére. Agyrém amit sose gondolta volna az ember hogy a hollywoodi mozi vásznakról egy szép napon besétál az ajtón és letelepszik a nappalinkban. Ellopva mindent. A biztonság érzetedet, az emberi kapcsolataidat, a mosolyt, az amúgy is síralmasan kevés ölelést, érintést, az egymás szemébe nézést. Egy félelem mely megfoszt minket emberi méltóságunktól. A félelem mely öl butít és nyomorba dönt. És ezt szó szerint.
Hétfő óta ez az első olyan nap mikor már semmi ürügy kapcsán nem tudtam kimenni legalább fél órára. És már most tudom durvább lesz mint bármi amit eddig megéltem. Durvább mint az mikor közölték velem hogy agydaganat, durvább mint az azt követő 6 évnyi csendes harc és gyógyulás, durvább mint a válás amibe semmi durvaság nem vegyült, csak a mérhetetlen gyász és önmarcangolás. Durvább mint a Novemberi 6.4-es földrengés és azt követő két hónapnyi utórengéses időszak. Ez itt most a józan eszemre pályázik. És azt semmiképp nem engedem elvészni.
Nem tudom mikor fogom ezt közzé tenni. Most még bírom. Igyekszek hasznosan tölteni az időmet. Alkotok, festek, rajzolok. És ezzel órákra nyit meg számomra a Jó Isten egy ajtót ami mögött burokba vagyok. Ahol nem érzem a vállamra nehezedő nyomást, nem zavar a csend, nem ér bántódás, ahol minden béke, és kikapcsol a fejemben a folyton félre verő vészharang.
Vasárnap 15. Márciust írunk. Tirana.
Csütörtök óta egy teremtett lélekkel se találkoztam. Hála az égnek van internet. Összekapcsol mindazokkal akik szeretnek és akiket szeretek. Tévét még mindig nem kapcsoltam be. Mondjuk annyira jelentéktelen szerepet játszik az életemben, hogy azt se tudom miért írom ezt le. Talán azért mert van egy világ odakint tele emberekkel akik még mindig a tévé bűvöletében élnek.
Mosolygok ahogy ezen sorokat írom. Tanultam egy újabb fogalmat “véleményformáló értelmiségi” . A történelem során mindig is léteztek. Ők azok akik megmondják hogyan vélekedjél dolgokról, életről, magadról, párodról, úgy általában mindenről. Ők azok akik a történelem során elérték azt hogy a mai világ embere nem is tudja hogy Isten adott neki is saját gondolatokat, saját véleményt. Ami megeshet hogy eltér a másokétól. És úgyszintén tömegek gondolkodásának a befolyásolására használt eszköz a félelem. Amikor nem mered hangoztatni hogy bizony neked más a véleményed. És megbénul benned a gondolkodás. Saját belső hangod elnémul, és magadévá teszed mindazt amit a vélemény formálok mondanak. És a félelem által válnak társadalmak fél-elemekké és egyre távolodnak az egész-ség től. Mikor elfelejted lényed azon képességét hogy önálló gondolatod legyen, fél ember ként élsz fél-elemben.
Alkotok. Fizikai elszigeteltség, a bezártság nap mint nap egyre jobban hozzásegít ahhoz hogy mindaz amit az elmúlt években tanultam, tapasztaltam és tudatosítottam azt értsem és alkalmazzam. A lényeg az alkalmazáson van. Mert érteni eddig is értettem, de most itt teremtődött egy olyan élethelyzet amikor megtanulom alkalmazni mindazt. És beépíteni úgy a mindennapjaimba hogy azt onnan kitörölni már ne lehessen. Ehhez kapom az Isteni segítséget, ehhez kapom az angyalok támogatását, és ehhez kapom az összes felmenőm élet tapasztalatát és túlélési ösztönét ahogy ereimben csordogálnak. És minden sejtem emlékében ott van a hogyan-nak az emléke. Végtelenül hálás vagyok. Hogy minden egyes alkalom amikor ecset vagy toll a kezembe kerül kinyílik egy kapu és egy olyan világba kalauzol az élet ahol minden a szeretetről, lelki fejlődésről, alkotásról és gyógyulásról, megértésről és elfogadásról szól. Ez vagyok én. Itt távol a szülőotthonomtól, karanténba, választ kapok kérdésekre, és eljutok végre oda hogy kimondjam. Ez vagyok én. Egy alkotó. Egy csatorna az égi kapuk mögötti világ és a fizikai sík között. Áldás minden egyes ecsetvonás aminek technikáját nem patinás iskolák magasszintű oktatói sulykolták belém, hanem az égiektől kapott alkotói szabadság. Ez vagyok én. Színekkel mutatom meg nektek a szeretetet. A végtelent. A gyógyulást. Az örökkévalóságot. A semmit és a mindent. Minden ecsetvonás színtiszta gyönyör. És hálás vagyok hogy volt merszem az életemről saját véleményt formálni, és hallgatni arra a belső hangra, ami éveken át nem volt több mint egy halk kis cincogás. De az élet úgy hozta hogy meghallottam. És mint ahogy egy rádió hangját föltekerjük mikor fontos híreket hallunk, úgy tekertem egyre hangosabbra lelkem hangerejét, mígnem tisztán és érthetően hallottam. Hálás vagyok mindazon Isteni, angyali segítségnek amit kaptam ahhoz hogy ide megékezzek. És rálépjek tiszta és békés lélekkel az én utamra. Megérkeztem. Élet kezdődhetsz. Itt vagyok.
Kedd. Március 17. Öt napja egy teremtett lélekkel nem találkoztam. Életem és minden amin dolgoztam leállt, vagy lelassult. Kivéve a festés, a rajz. Áldás melynek örökké hálás leszek. Hogy alkotni tudok és általa adni, szeretetet és reményt. Jól vagyok. Nap mint nap jobban. Erősebben. Válaszok érkeznek és mindazt amit elméletben tudtam most a gyakorlatban is a mindennapjaim részévé válik. Viccelődtem. Még a gyilkosságért elítélteknek is van cellatársuk. De nekem nem kell cellatárs. Az nem. És hogy pontosan mi kell? A magányomba zárt időszak megválaszolja. Szemem kinyitom..sőt látok is.
És gyógyulok. Nap mint nap.
Írok még. Mert kell.
Szeressétek az életeteket. Ti teremtettétek.
#theloveinquarantinetime #loveeachheartbeat🦋 #keepitpositive #loveheals #findloveineverything
Anna Konya Abstract Art 